« Mir ward gesagt, de reisest in die Ferne » (n°2)
Mir ward gesagt, du reisest in die Ferne.
Ach, wohin gehst du, mein geliebtes Leben?
Den Tag, an dem du scheidest, wüßt' ich gerne;
Mit Tränen will ich das Geleit dir geben.
Mit Tränen will ich deinen Weg befeuchten -
Gedenk an mich, und Hoffnung wird mir leuchten!
Mit Tränen bin ich bei dir allerwärts -
Gedenk an mich, vergiß es nicht, mein Herz!
Azt mondták, elutazol messze.
Ó, hová mész, én drága életem?
Csak tudnám a napot, mikor búcsút veszel;
könnyes kíséretet adok majd neked.
könnyekkel áztatom az utadat -
Gondolj rám, s a remény felcsillan nekem!
Könnyekkel mindenütt ott leszek veled -
Gondolj rám, ezt el ne feledd, szívem!
« Und willst du deinen Liebsten sterben sehen » (n°17)
Und willst du deinen Liebsten sterben sehen,
So trage nicht dein Haar gelockt, du Holde.
Laß von den Schultern frei sie niederwehen;
Wie Fäden sehn sie aus von purem Golde.
Wie goldne Fäden, die der Wind bewegt -
Schön sind die Haare, schön ist, die sie trägt!
Goldfäden, Seidenfäden ungezählt -
Schön sind die Haare, schön ist, die sie strählt!
Majd ha kedvesedet halni látod,
ne viseld bodorítva, szépségem, a hajad.
hagyd lazán a válladra hullni;
úgy fog kinézni, mint színarany zuhatag.
mint aranyfonalak, miket szél lebegtet -
szép a haj, és szép, aki viseli!
Aranyfonál, selyemfonál, a számuk végtelen -
Szép a haj, és szép, akiről szétsugárzik!
« Sterb’ ich, so hüllt in meine Glieder » (n°33)
Sterb' ich, so hüllt in Blumen meine Glieder;
Ich wünsche nicht, daß ihr ein Grab mir grabt.
Genüber jenen Mauern legt mich nieder,
Wo ihr so manchmal mich gesehen habt.
Dort legt mich hin, in Regen oder Wind;
Gern sterb ich, ist's um dich, geliebtes Kind.
Dort legt mich hin in Sonnenschein und Regen;
Ich sterbe lieblich, sterb' ich deinetwegen.
Ha meghalnék, virágokkal takarjanak;
nem akarom, hogy sírt ássanak nekem.
Ama fal tövében tegyetek le,
hol annyiszor láttatok.
Oda helyezzetek esőben vagy szélben;
szívesen halok meg, miattad, kedves gyermek.
Ott helyezzetek le esőbe, napsütésbe;
édes lesz halálom, ha miattad halok.
« Mein Liebster ist so klein » (n°15)
Mein Liebster ist so klein, daß ohne Bücken
Er mir das Zimmer fegt mit seinen Locken.
Als er ins Gärtlein ging, Jasmin zu pflücken,
Ist er vor einer Schnecke sehr erschrocken.
Dann setzt' er sich ins Haus um zu verschnaufen,
Da warf ihn eine Fliege übern Haufen;
Und als er hintrat an mein Fensterlein,
Stieß eine Bremse ihm den Schädel ein.
Verwünscht sei'n alle Fliegen, Schnaken, Bremsen
Und wer ein Schätzchen hat aus den Maremmen!
Verwünscht sei'n alle Fliegen, Schnaken, Mücken
Und wer sich, wenn er küßt, so tief muß bücken!
A szívszerelmem olyan pici, hogy fürtjeivel
lehajlás nélkül a padlómat söpri.
Mikor kiment a kertecskémbe jázmint szakítani,
megrémítette egy csiga.
Akkor leült a házban, hogy kifújja magát,
hát ledöntötte egy arra szálló légy;
és amint odalépett kicsi ablakomhoz,
a koponyáját egy bögöly betörte.
Átkozott legyen az összes légy, csiga, bögöly,
és az is, kinek maremmai a pici kedvese!
Átkozott legyen az összes légy, szúnyog, csiga -
meg az, akinek egy csókért ilyen mélyre kell hajolnia!
« Benedeit die sel’ge Mutter » (n°35)
Benedeit die sel'ge Mutter,
Die so lieblich dich geboren,
So an Schönheit auserkoren --
Meine Sehnsucht fliegt dir zu!
Du so lieblich von Gebärden,
Du die Holdeste der/auf Erden,
Du mein Kleinod, meine Wonne,
Süße, benedeit bist du!
Wenn ich aus der Ferne schmachte
Und betrachte deine Schöne,
Siehe wie ich beb' und stöhne,
Daß ich kaum es bergen kann!
Und in meiner Brust gewaltsam
Fühl' ich Flammen sich empören,
Die den Frieden mir zerstören,
Ach, der Wahnsinn faßt mich an!
Áldott legyen a boldog anya,
aki ilyen bájosnak szült téged,
a szépség ilyen kiválasztottjának –
a vágyam hozzád száll!
Te, akinek minden mozdulata kedves,
te, aki legszebb vagy a földön,
én kincsem, boldogságom,
édesem, áldott légy!
Mikor a távolból epekedem,
és a szépségedről elmélkedem,
lásd, úgy remegek és sóhajtozom,
hogy magamba rejteni alig tudom !
És keblemben a lángot
feltörni oly erővel érzem,
hogy az békémet megzavarja.
Ó, az őrület vesz rajtam erőt!
« Ich esse nun mein Brot » (n°24)
Ich esse nun mein Brot nicht trocken mehr,
Ein Dorn ist mir im Fuße stecken blieben.
Umsonst nach rechts und links blick' ich umher,
Und Keinen find' ich, der mich möchte lieben.
Wenn's doch auch nur ein altes Männlein wäre,
Das mir erzeigt' ein wenig Lieb' und Ehre.
Ich meine nämlich, so ein wohlgestalter,
Ehrbarer Greis, etwa von meinem Alter.
Ich meine, um mich ganz zu offenbaren,
Ein altes Männlein so von vierzehn Jahren.
A kenyeremet többé szárazon nem eszem;
a talpamat egy tövis szúrja.
Jobbra, balra, köröskörül hiába nézek,
senkit sem találok, aki szeretni akarna.
Még ha csak egy kis öregember volna,
ki egy kis szeretetet és tiszteletet mutatna.
Persze úgy értem, legyen jóvágású,
egy jóravaló aggastyán, olyan korombeli.
Hogy egész nyílt legyek, úgy értem,
egy kis öregember, tizennégy év körül.
« Der Mond hat eine schwere Klag´ erhoben » (n°7)
Der Mond hat eine schwere Klag' erhoben
Und vor dem Herrn die Sache kund gemacht;
Er wolle nicht mehr stehn am Himmel droben,
Du habest ihn um seinen Glanz gebracht.
Als er zuletzt das Sternenheer gezählt,
Da hab es an der vollen Zahl gefehlt;
Zwei von den schönsten habest du entwendet:
Die beiden Augen dort, die mich verblendet.
A hold súlyos panaszt emelt,
és a dolgot az Úr előtt tudatta:
nem akar többé az égen állni ott fenn,
mert a fényét elraboltad.
Mikor legutóbb a csillagsereget számba vette,
a teljes létszámból hiányzott;
A két legszebbet te loptad el:
a két szem az, mi engem elvakított.
« Mein Liebster hat zu Tische mich geladen » (n°25)
Mein Liebster hat zu Tische mich geladen
Und hatte doch kein Haus mich zu empfangen,
Nicht Holz noch Herd zum Kochen und zum Braten,
Der Hafen auch war längst entzwei gegangen.
An einem Fäßchen Wein gebrach es auch,
Und Gläser hat er gar nicht im Gebrauch;
Der Tisch war schmal, das Tafeltuch nicht besser,
Das Brot steinhart und völlig stumpf das Messer.
A kedvesem asztalhoz hívott,
bár háza sem volt, ahol fogadjon,
sütni, főzni fája, se tűzhelye;
még a fazeka is kettévált régen.
A boroshordócska is összetört,
poharakat nem használ;
az asztal keskeny, az abrosz sem különb,
a kenyér kőkemény, a kés életlen, mint a bot!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése