Richard Strauss-dalok:

Kaufmann-Deutsch esthez, Budapesten 2016. június 7.
Richard Strauss (1864-1949)
Lieder, H. v. Gilm: Letzte Blätter – Kilenc dal Hermann von Gilm (1812 - 1864)  Utolsó lapok c. ciklusából, op. 10.
A német szöveg forrása: http://www.lieder.net/lieder/index.html

Zueignung

Ja, du weißt es, teure Seele,
Daß ich fern von dir mich quäle,
Liebe macht die Herzen krank,
Habe Dank.

Einst hielt ich1, der Freiheit Zecher,
Hoch den Amethysten-Becher,
Und du segnetest den Trank,
Habe Dank.


Und beschworst darin die Bösen,
Bis ich, was ich nie gewesen,
Heilig, heilig an's Herz dir sank,
Habe Dank._

Ajánlás
(Zueignung)
Igen, tudod, drága lélek,
hogy távol tőled csak gyötrődöm,
a szerelem beteggé teszi a szívet,
fogadd köszönetem.

Egyszer én, a szabadság habzsolója,
magasra emeltem az ametiszt serleget,
és te megáldottad az italt,
fogadd köszönetem.

És elűzted belőle a gonoszt,
míg én, ahogy még soha,
a szívedre borultam,
fogadd köszönetem.


Nichts

Nennen soll ich, sagt ihr, meine
Königin im Liederreich?
Toren, die ihr seid, ich kenne
Sie am wenigsten von euch.

Fragt mich nach der Augen Farbe,
Fragt mich nach der Stimme Ton,
Fragt nach Gang und Tanz und Haltung,
Ach, und was weiß ich davon!


Ist die Sonne nicht die Quelle
Alles Lebens, alles Lichts?
Und was wissen von derselben
Ich, und ihr, und alle? -- Nichts.

Semmit!
(Nichts)
Nevezzem meg, mondjátok, ki az én
királynőm a dalok birodalmában.
Milyen őrültek vagytok, hiszen én őt
nálatoknál is kevésbé ismerem.

Kérdezzétek a szeme színét,
kérdezzétek a hangjának tónusát,
a járását, a táncát, a tartását,
ó, hát mit tudok én mindezekről!

Nem a nap minden élet,
minden fény forrása?
És őmagáról mit tudunk,
én, ti, mindnyájan. –  Semmit.

Die Nacht

Aus dem Walde tritt die Nacht,
Aus den Bäumen schleicht sie leise,
Schaut sich um in weitem Kreise,
Nun gib acht.

Alle Lichter dieser Welt,
Alle Blumen, alle Farben
Löscht sie aus und stiehlt die Garben
Weg vom Feld.

Alles nimmt sie, was nur hold,
Nimmt das Silber weg des Stroms,
Nimmt vom Kupferdach des Doms
Weg das Gold.

Ausgeplündert steht der Strauch,
Rücke näher, Seel an Seele;
O die Nacht, mir bangt, sie stehle
Dich mir auch.

Az éj
(Die Nacht)
Az erdőből előlép az éjszaka,
a fák közül előlopakodik halkan,
széles körben körülnéz,
most vigyázz!

Mindent elvesz, ami szép,
elveszi az ezüstöt a folyóról,
el az aranyat
a katedrális réztetejéről.

Kifosztva áll a bozót,
hajolj közelebb, lélek a lélekhez;
ó, az éj, félek, téged is
elrabol tőlem.

Wer hat's getan

Es steht mein Lied in Nacht und Frost,
Die alles Leben tödten,
Und harrt vergebens, ob der Ost
Nicht wieder mag erröthen.

So steht es nun ein ganzes Jahr
In dieser Nacht, der kalten,
Und dennoch grünt's noch immerdar,
Wer hat es wohl erhalten?


Du nicht, du nicht, von aller Welt
Bewundert und beneidet.
Der hat's getan, der auf dem Feld
Die Lilien kleidet1.
1 originally: bekleidet

Ki tette?
(Wer hat's getan)
Áll a dalom az éjszakában és fagyban,
minden élet kiölve,
és hiába várja, hogy keleten
piroslik-e már valami.

Így áll most már egy teljes éven át,
ebben a hideg éjszakában,
és mégis csak folyton zöldel valami,
ki tartotta fenn?

Te nem, az egész világtól
bámult és irigyelt lény, te nem.
Az tette, aki a mező
liliomait öltözteti.

Die Georgine
Warum so spät erst, Georgine?
Das Rosenmärchen ist erzählt,
Und honigsatt hat sich die Biene
Ihr Bett zum Schlummer ausgewählt.

Sind nicht zu kalt dir diese Nächte?
Wie lebst du diese Tage hin?
Wenn ich dir jetzt den Frühling brächte,
Du feuergelbe Träumerin!

Wenn ich mit Maitau dich benetzte,
Begöße dich mit Junilicht?
Doch ach, dann wärst du nicht die Letzte,
Die stolze Einzige auch nicht.

Wie, Träumerin, lock' ich vergebens?
So reich' mir schwesterlich die Hand,
Ich hab' den Maitag5 dieses Lebens
wie du den Frühling6 nicht gekannt.

Und spät, wie dir, du Feuergelbe,
Stahl sich die Liebe mir ins Herz;
Ob spät, ob früh, es ist dasselbe
Entzücken und derselbe Schmerz.
(56in original reversely)

A dália
(Die Georgine)
Miért csak ilyen későn, dália?
A rózsamese már végetért,
és méztől jóllakottan álmához
fekhelyét kiválasztotta a méh.

Nem fázol ezeken az éjszakákon?
Hogy éled túl e napokat?
Bárcsak elhozhatnám még neked a tavaszt,
te tüzes-sárga álmodó!

Ha a májusi harmattal öntözhetnélek,
rád engedhetném a júniusi fényt?
De akkor, ó, nem te volnál az utolsó,
sem pedig a büszke egyetlen.

Hát hiába csábítlak, te álmodozó?
nyújtsd ide nővérként a kezedet,
Én az élet májusnapjait meg nem éltem,
ahogy te sem a tavaszt.

És későn, mint neked, te tüzes-sárga,
lopózott szívembe a szerelem.
De későn vagy korán, ez ugyanaz
az extázis és ugyanaz a fájdalom.

Geduld
Geduld, sagst du, und zeigst mit weißem Finger
Auf meiner Zukunft festgeschloss'ne Tür;
Ist die Minute, die da lebt, geringer
Als jene ungebornen? Sage mir;
Kannst mit der Liebe du den Lenz verschieben,
Dann borg' ich dir für eine Ewigkeit,
Doch mit dem Frühling endet auch das Lieben,
Und keine Herzens-Schulden zahlt die Zeit.

Geduld, sagst du und senkst die schwarze Locke,
Und stündlich fallen Blumenblätter ab,
Und stündlich fordert eine Totenglocke
Der Träne letztes Fahrgeld für das Grab.
Sieh' nur die Tage schnell vorüberrinnen,
Horch, wie sie mahnend klopfen an die Brust:
Mach auf, mach auf, was wir nicht heut' gewinnen,
Ist morgen unersetzlicher Verlust.

Geduld, sagst du und senkst die Augenlider,
Verneint ist meine Frage an das Glück;
So lebe wohl, ich seh' dich nimmer wieder,
So will's mein unerbittliches Geschick.
Du hast geglaubt, weil andre warten müssen
Und warten können, kann und muß ich's auch,
Ich aber hab' zum Lieben und zum Küßen
Nur einen Frühling, wie der Rosenstrauch.

Türelem
(Geduld)
Türelem, mondod, és fehér ujjaddal
jövőm szorosan bezárt ajtajára mutatsz;
talán a most megélt perc csekélyebb,
mint egy másik, egy meg sem született? Mondd;
ha ki tudod a szerelemmel tolni a tavaszt,
akkor kikölcsönözlek örök időkre,
de a tavasszal együtt elmúlik a szerelem is,
és semmilyen szív-adóssággal nem számol az idő.

Türelem, mondod, és leengeded fekete fürtjeid,
és óránként lehullanak a virág szirmai,
és óránként sürgeti egy lélekharang
a könny utolsó viteldíját a sírhoz.
Lásd, a napok gyorsan elszaladnak,
figyeld, hogy kopodnak figyelmeztetőn a kebleden:
nyisd ki, nyisd ki, amit ma nem nyertünk el,
az holnapra pótolhatatlan veszteséggé válik.

Türelem, mondod, és lesütöd a szemed,
a boldogság iránti kérdésem megtagadva;
hát isten áldjon, többé nem látlak,
kérlelhetetlen sorsom ezt akarja.
Azt hitted, mert másoknak várni kell,
és várni tudtak, tudok és kell várni nekem is,
de nekem a szerelemre és a csókra
egy tavaszom van csak, mint ahogy a rózsabokornak is.

Die Verschwiegenen
Ich habe wohl, es sei hier laut
Vor aller Welt verkündigt,
Gar vielen heimlich anvertraut,
Was du an mir gesündigt;

Ich sagt's dem ganzen Blumenheer,
Dem Veilchen sagt' ich's stille,
Der Rose laut und lauter der
Großäugigen Kamille.

Doch hat's dabei noch keine Not,
Bleib' munter nur und heiter,
Die es gewußt, sind alle tot,
Und sagen's nicht mehr weiter.

A titoktartók
(Die Verschwiegenen)
(A műsorfüzetben: Az elhallgatottak)
Boldog vagyok, legyen itt közhírré téve
az egész világ előtt,
Amit eddig csak néhányan, bizalmasan tudtak meg,
hogy mit követtél rajtam el.

Elmondtam most az egész virágseregnek,
az ibolyának halkan mondtam,
a rózsának hangosan, és még hangosabban
a nagyszemű kamillának.

Még sincs emiatt semmi baj,
légy vidám és derűs,
mert akik megtudták, mind halottak,
és nem adják tovább.

Die Zeitlose
Auf frisch gemähtem Weideplatz
Steht einsam die Zeitlose,
Den Leib von einer Lilie,
Die Farb' von einer Rose.1

Doch es ist Gift, was aus dem Kelch,
Dem reinen, blinkt, so rötlich;
Die letzte Blum', die letzte Lieb'
Sind beide schön, doch tödlich.
Gilm-Strauss, no. 7.

A kikerics
(Die Zeitlose)
(A műsorfüzetben: Az időtlen)
A frissen kaszált mezőn
magányosan áll a kikerics,
teste a liliomé,
színe mint a rózsa.

De méreg az, mi tiszta kelyhéből
oly pirulóan csillog;
Az utolsó virág, az utolsó szerelem,
mindkettő szép, de halálos.

Allerseelen

Stell auf den Tisch die duftenden Reseden,
  Die letzten roten Astern trag herbei,
Und laß uns wieder von der Liebe reden,
    Wie einst im Mai.

Gib mir die Hand, daß ich sie heimlich drücke
  Und wenn man's sieht, mir ist es einerlei,
Gib mir nur einen deiner süßen Blicke,
    Wie einst im Mai.


Es blüht und duftet1 heut auf jedem Grabe,
Ein Tag im Jahr ist ja den Toten frei,
Komm an mein Herz, daß ich dich wieder habe,
Wie einst im Mai.

Mindenszentek
(Allerseelen)
Helyezd az asztalra az illatos rezedát,
tedd oda az utolsó őszirózsákat is,
és beszélgessünk újra a szerelemről,
mint egyszer májusban.

Add ide a kezed, hogy titokban megszorítsam,
még ha valaki meglátja, az sem baj nekem,
csak egy édes tekintetet vess rám,
mint egyszer májusban.

Ma minden sír virágzik és illatozik,
az év egy napján a halottak szabadok,
Gyere a keblemre, hogy újra az enyém légy,
mint egyszer májusban.

Wozu noch, Mädchen…

Wozu noch, Mädchen, soll es frommen,
Daß du vor mir Verstellung übst?
Heiß froh das neue Glück willkommen,
Und sag es offen, daß du liebst!

An deines Busens höherm Schwellen,
Dem Wangenrot, das kommt und geht,
Ward dein Geheimnis von den Quellen,
Den Blumengeistern längst erspäht.


Die Wogen murmeln's in den Grotten,
Es flüstert's leis der Abendwind,
Wo du vorbeigehst, hörst du's spotten:
Wir wissen es seit lange, Kind!

Mire jó ez, kislány…
(Wozu noch, Mädchen…)
Mire jó ez, kislány, mi a haszna,
hogy tetteted magad?
Üdvözöld vidáman az új boldogságot,
és mondd ki nyíltan, hogy szeretsz.

Kebled hullámzása,
arcod pírja és sápadása,
titkodat már eredetétől
a viráglelkeknek régen elárulta.

A hullámok ezt mormolják a barlangokban,
Az esti szél halkan susogja,
Akármerre jársz, viccelődnek:
gyermek, mi már régen tudjuk ezt!

Breit' über mein Haupt

Breit' über mein Haupt dein schwarzes Haar,
Neig' zu mir dein Angesicht,
Da strömt in die Seele so hell und klar
Mir deiner Augen Licht.
Ich will nicht droben der Sonne Pracht,
Noch der Sterne leuchtenden Kranz,
Ich will nur deiner Locken Nacht
Und deiner Blicke Glanz.


Terítsd fejemre fekete hajad…
(Breit' über mein Haupt)
Terítsd fejemre fekete hajad,
Hajtsd hozzám az arcodat,
akkor olyan sugárzón és tisztán,
ömlik tekinteted fénye a lelkembe.

Nem vágyom a Nap ragyogását,
sem csillagkoszorú sugarát,
csak éjfürtjeid érintését,
s a szemed csillogását.

Ich liebe dich

Vier adlige Rosse
Voran unserm Wagen,
Wir wohnen im Schlosse
In stolzem Behagen.
Die Frühlichterwellen
Und nächtens der Blitz,
Was all sie erhellen,
Ist unser Besitz.

Und irrst du verlassen,
Verbannt durch die Lande,
Mit dir durch die Gassen
In Armut und Schande!
Es bluten die Hände,
Die Füße sind wund,
Vier trostlose Wände,
Es kennt uns kein Hund.


Steht silberbeschlagen
Dein Sarg am Altar,
Sie sollen mich tragen
Zu dir auf die Bahr',
Und fern auf der Heide
Und stirbst du in Not,
Den Dolch aus der Scheide,
Dir nach in den Tod!

Szeretlek
(Ich liebe dich)
Négy nemes paripa
a kocsink elé fogva,
kastélyban lakunk
büszke kényelemben.
Hol a hajnali fény áradása,
hol a villám
mely mindent megvilágít,
ez a birtokunk.

Majd bolyongsz elhagyatva,
száműzve az országon át.
Veled szegényen és szégyenben!
A kezünk vérzik,
a lábunk csupa seb,
négy vigasztalan fal közt,
a kutya sem ismer minket.

Ezüsttel kiverten
áll oltáron a koporsód,
engem is fel kellene húzni oda
hozzád a ravatalra,
vagy messze a pusztaságban
nyomorban haldokolsz,
ki a tőrrel a hüvelyből,
utánad, a halálba!

Freundliche Vision
Nicht im Schlafe hab' ich das geträumt,
Hell am Tage sah ich's schön vor mir:
Eine Wiese voller Margeritten;
Tief ein weißes Haus in grünen Büschen;
Götterbilder leuchten aus dem Laube.
Und ich geh' mit Einer, die mich lieb hat,
Ruhigen Gemütes in die Kühle
Dieses weißen Hauses, in den Frieden,
Der voll Schönheit wartet, daß wir kommen.

Kellemes látomás
(Freundliche Vision)
Nem alvás közben álmodtam ezt,
fényes nappal láttam szépen magam előtt:
egy mező tele margarétával;
Egy fehér ház mélyen a zöld bokrok között
Isteni képek ragyognak elő a lombok közül.
És én megyek valakivel, aki szeret,
derűs hangulatban e fehér ház
hűvösében, a békességben,
a teljes Szépség várja, hogy megérkezzünk.


Wie sollten wir geheim sie halten

Wie sollten wir geheim sie halten,
Die Seligkeit, die uns erfüllt?
Nein, bis in seine tiefsten Falten
Sei allen unser Herz enthüllt!

Wenn zwei in Liebe sich gefunden,
Geht Jubel hin durch die Natur,
In längern wonnevollen Stunden
Legt sich der Tag auf Wald und Flur.

Selbst aus der Eiche morschem Stamm,
Die ein Jahrtausend überlebt,
Steigt neu des Wipfels grüne Flamme
Und rauscht von Jugendlust durchbebt.

Zu höherm Glanz und Dufte brechen
Die Knospen auf beim Glück der Zwei,
Und süßer rauscht es in den Bächen,
Und reicher blüht und glänzt der Mai.


Miért kellene titokban tartanunk…
(Wie sollten wir geheim sie halten)
(A műsorfüzetben: Hogyan tarthatnánk titokban)

Miért kellene titokban tartanunk,
a boldogságot, mely betölt,
Nem, legyen a legmélyebb redőkig
feltárva a szívünk!

Mikor ketten szerelembe estek,
az egész természeten ujjongás árad keresztül,
hosszú boldog órákban
pihen a nappal erdőn és mezőn.

Még a tölgy korhadt törzséből is,
mely már egy évezredet megélt,
zöld lángolás emelkedik a csúcsig,
és fiatalos vágytól, remegés.

Több ragyogással és illattal pattannak
a bimbók a kettő boldogságának közepett’.
Édesebben csobognak a patakok,
gazdagabban és pazarabban virágzik a május.

Megjegyzés:
A fenti magyar szövegek „stilizált nyersfordítások”, vagyis majdnem teljesen szöveghű fordítás, amely nem tartja meg az eredeti versszerkezetet, de a szóválasztással és a szórenddel mégis igyekszik valamelyest a versszerű hatást fenntartani.

Készítette Heé Veronika