Benjamin Britten (1913-1976) - Michelangelo Buonarroti (1475-1564)
Transl. : Carl Johengen
(Written for Tommaso de’ Cavalieri)
Nehéz, helyenként homályos szöveg. Olaszosok, ha tudtok, segítsetek!
Sonetto XVI
Sì come nella penna e nell'inchiostro
È l'alto e 'l basso e 'l mediocre stile,
E ne' marmi l'immagin ricca e vile,
Secondo che 'l sa trar l'ingegno nostro;
Così, signor mie car, nel petto vostro,
Quante l'orgoglio, è forse ogni atto umile:
Ma io sol quel c'a me proprio è e simile
Ne traggo, come fuor nel viso mostro. [?]
Chi semina sospir, lacrime e doglie,
(L'umor dal ciel terreste, schietto e solo,
A vari semi vario si converte),
Però pianto e dolor ne miete e coglie;
Chi mira alta beltà con sì gran duolo,
Dubbie speranze, e pene acerbe e certe.
XVI. szonett
Ahogy a tollban és tintában
van fennkölt, és alantas és középszerű stílus,
és a márványban dús és hitvány,
aszerint, hogy tudja irányítani az elménk;
Ugyanúgy, drága uram, a te kebledben is,
mint a büszkeség, talán az alázatosság hajlama is megvan:
de én csak azt, ami nekem megfelel, és ami hasonló,
vonom ki belőle, mint [pl.] a dühöt a szörnyeteg arcából*.
Aki sóhajt, könnyeket és fájdalmat vet,
(az égből jövő földi nedv, a tiszta és egyedüli,
különféle magvakba váltja át magát),
azonban csak sírást és szenvedést arat és szakít le [magának] az,
ki ilyen nagy fájdalommal csodálja a fennkölt szépséget,
kétes reményeket, s keserű és biztos kínokat.
(stilizált nyersfordítás, Heé Veronika)
___
* ez a fél sor talányos, sem a megnézett angol, sem a német változat nem ad elfogadható fordítást: az eredetiben ’fuori’ vagyis ’kívül’ van, s csak feltételezem, hogy itt esetleg eredetileg a furore állhatott.
Sonnet XVI
Just as in pen and ink
there is a high, low, and medium style,
and in marble are images rich and vile,
according to the art with which we fashion it,
so, my dear lord, in your heart,
along with pride, are perhaps some humble thoughts:
but I draw thence only what is proper for myself
in accordance with what my features show.
Who sows sighs, tears and lamentations
(dew from heaven on earth, pure and simple,
converts itself differently to varied seeds)
will reap and gather tears and sorrow;
he who gazes upon exalted beauty with such pain
will have doubtful hopes and bitter, certain sorrows.
Sonetto XXXI
A che più debb'io mai l'intensa voglia
Sfogar con pianti o con parole meste,
Se di tal sorte 'l ciel, che l'alma veste,
Tard' o per tempo, alcun mai non ne spoglia?
A che 'l cor lass' a più morir m'invoglia,
S'altri pur dee morir? Dunque per queste
Luci l'ore del fin fian men moleste;
Ch'ogn' altro ben val men ch'ogni mia doglia.
Però se 'l colpo, ch'io ne rub' e 'nvolo,
Schifar non poss'; almen, s'è destinato,
Ch entrerà 'nfra la dolcezza e 'l duolo?
Se vint' e pres' i' debb'esser beato,
Maraviglia non è se nud' e solo,
Resto prigion d'un Cavalier armato.
XXXI. szonett
Ugyan miért engedjek utat sírással és bánattal
izzó vágyamnak,
mikor az ég, amely a lelket öltözteti,
sem most, sem később, soha már nem szabadít meg egy ilyen sorstól?
Az elgyötört szív miért ösztökél inkább meghalni,
mikor másoknak is meg kell halniuk? Talán e szemek tükrében
az utolsó óra kevésbé lesz fájdalmas;
talán összes jóllétem kevesebbet ér, mint az összes fájdalmam?
Tehát, ha az ütést, melyet magamra idézek,
utálni nem tudom, még kevésbé, ha ez a sorsom,
akkor ki áll az édesség érzése és fájdalom közé?
Ha csak legyőzve és fogva lehetek boldog,
nem csoda, ha csupaszon és egyedül,
egy fegyveres Lovag rabja maradok.
(stilizált nyersfordítás, Heé Veronika)
Sonnet XXXI
To what purpose do I express my intense desire
with tears and sorrowful words
when heaven, which clothes my soul,
neither sooner or later relieves me of it?
To what purpose does my weary heart long to die,
when all must die? So to these
eyes my last hour will be less painful,
all my joy being less than all my pains.
If I cannot avoid the blow,
even seek them; since it is destined,
who will stand between sweetness and sorrow?
If I must be conquered in order to be happy,
no wonder then that I, unarmed and alone,
remain the prisoner of an armed Cavalier?
Sonetto XXXVIII
Rendete agli occhi miei, o fonte o fiume,
L'onde della non vostra e salda vena.
Che più v'innalza, e cresce, e con più lena
Che non è 'l vostro natural costume.
E tu, folt'air, che 'l celeste lume
Tempri a' tristi occhi, de' sospir miei piena,
Rendigli al cor mio lasso e rasserena
Tua scura faccia al mio visivo acume.
Renda la terra i passi alle mie piante,
Ch'ancor l'erba germogli che gli è tolta;
E 'l suono Ecco, già sorda a' miei lamenti;
Gli sguardi agli occhi mie, tue luci sante,
Ch'io possa altra bellezza un'altra volta
Amar, po' che di me non ti contenti.
XXXVIII szonett
Adjátok vissza szemeinek, ó források, ó folyók,
a hullámokat, melyek nem a ti ép ereitekből fakadtak.
Melyek jobban emelkednek, nőnek, nagyobb erővel,
mint amilyen a ti természetes szokásotok szerinti.
És te, sűrű lég, mely az égi fényt
letompítottad szomorú szemeim előtt, melyek sóhajaimtól megáradtak,
add vissza őt megfáradt szívemnek, és derüljön
fel borús arcod a látásomra.
Adja vissza a föld lépéseket a növényeimnek,
hisz a fű, még akkor is kisarjad, mikor lekaszálják;
És zengést,Visszhang, mely már süket vagy a panaszaimra;
a te szent fényed [adja vissza] a nézést a szemeimnek,
hogy képes legyek majd máskor más szépséget
szeretni, ha te nem vagy velem megelégedve.
(stilizált nyersfordítás, Heé Veronika)
Sonnet XXXVIII
Give back to my eyes, o fountains and rivers,
the waves of powerful currents that are not yours,
which swell you and surge with such force
than was ever in your nature.
And you, dense air, heaven's light
obscuring from my sad eyes, full of sighs,
give them back to my weary heart, and lighten
your dark features to my sight.
Let the earth return to me the traces of my steps,
that the grass may grow where it was crushed;
give back the sounds, Echo, yet deaf to my laments;
their glances back to my eyes, you blessed pupils,
that I may sometime love some other beauty
since with me you are not satisfied.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése