Bohumil Hrabal
Beatrice
A Beránek villa három emeletes, Beránek mészáros nyári
székhelye saját vadászparkkal, ezért ha a hentes úgy akarta, lőhetett őzet,
gidát és fácánt a saját szobájának ablakából.
A villa egy fenyőerdő közepén állt, volt kertésze és
házmestere is telefonnal, ezért amikor Beránek úr és a barátai vendégségbe
jöttek, egy kis kikapcsolódásért vagy szabadság miatt, a villa szobái szépen ki
lettek fűtve, virágokkal feldíszítve, a beton út fenyő alagúttal volt
szegélyezve, homokkal felszórva, ami az érkező autóknak impozáns látványt
nyújtott, valamint a vadászpuskákkal és trófeákkal díszített folyosó a zöld
vadászköpenyes és svájci sapkát szemébe húzott mészárosnak, Beránek úrnak és
barátainak megadta az Isten által kiválasztott ember elragadó érzését, valamint
egy kis kóstolót a feudális életből. És mivel Beránek úrnak voltak éttermei és
boltjai Prágában, és volt több csöbörnyi moslék az ebédekről és maradék a
vágóhídról, Beránek úrnak eszébe jutott, hogy az apjának is volt mészárszéke,
de neki ló, és emellett hizlalt még tíz disznót, melyek a szem előtt nőttek
fel, csupán annak köszönhetően, hogy a lóvágóhídról a trágyával együtt
belsőségeket dobáltak a disznóknak, a disznók naponta egy kilogrammot, néha még
többet is híztak. Ezért Beránek úr a villája mögött disznóólat is tartott ötven
disznóval, és a teherautók naponta hozták a csöbörnyi maradékokat az
éttermekből és a vágóhídról, így negyedévenként Beránek úr szinte ingyen a
saját autóival elfuvarozott ötven disznót és hozott ötven süldőmalacot, azért
hogy az egész kezdődjön elölről, anélkül hogy Beránek úrnak feltűnt volna,
hogyha a szél a disznóólak felől az ő villája felé fúj, hiába volt eltakarva
babérfákkal és túlevelűekkel, a disznótrágya erős bűzt árasztott. De Beránek
úrnak ez a disznótrágya illatos volt, nem finnyáskodott, sőt ezzel a szaggal
szinte eggyé vált, ahogy a régi főurak sem lehettek meg az istálló, a lótrágya
és a marhahúgy szaga nélkül. És azért, hogy megtisztítsa a lelkét, beránek úr
az egyik szobában saját kis kápolnát rendezett be, szentélyt csinált, ólommal
és színes üveggel díszített ablakokkal, melyek a szentek életének jeleneteit
ábrázolták, az ablakok alatt kis oltár állt, és rajta örökmécses égett, előtte
térdeplő, és amikor Beránek úrnak az volt az érzése, hogy elhagyatott a
mészárszékei, értékei, boltjai és éttermei között, és a trágya túlzottan
körbefogja, letérdelt a szentélyében imádsággal megtisztította a lelkét,
olyannyira, hogy ragyogott az egészségtől és a jókedvtől, ami mellesleg azért
is volt, mert Beránek úr milliomos volt, és abban az időben minden gazdag ember
jókedvű volt és dúskált a jólétben, és mind kedvesek voltak, valamint
nagylelkűek, mert a nagylelkűség hízelgett az egészséges büszkeségnek, és ez
néha oda vezetett, hogy Beránek úrnak könny szökött a szemébe, sőt majdnem
elsírta magát, hogy ő milyen kedves és barátságos az emberekhez.
Ez azonban régen volt, aztán eljött az idő, amikor Beránek úr
mindent elvesztett, elvesztette a jókedvét és a jó szívét is, és villája most
szociális otthonként működik, ahol szerencsétlen gyermekek élnek, fogyatékos testtel
és lélekkel, akik az emberi társadalom terhére vannak. Negyven gyerek van itt,
öttől-tizenöt éves korig, tíz gyerek nem tud járni, csak úgy fekszik, némely
gyerek vak vagy süket, öt gyerek ül kerekes székben, és ezek a gyerekek csak
gurulnak, esznek és a kikészített edénybe piszkítanak. Időről időre némelyik
gyerek meghal, ha valamelyik haldoklik, a többi gyerek a tragédiát nem fogja
fel, mert az eszük elborult, de parányi emberi szemükben itt-ott fény gyúl, és
mintha körül néznének és egy pillanatra mintha észrevennék mindazt a borzalmat,
ami körülveszi őket, hogy aztán szemhéjuk áldásosan lecsukódjon és tudatuk
elsötétüljön ismét, mint annak előtte. És Beránek mészáros úr lelkét ismét
körülveszi az ürülékszag, azonban most az emberi, amivel három nővérke birkózik
fekete ruhában, fehér kikeményített gallérral és kámzsával, reggeltől estig és
estétől éjfélen át reggelig, ez a ház tele van nyögéssel, jajgatással, halk
kiáltással, a gyerekek nagyrésze rikácsol, hörög és betegeskedik, néha
szemernyit boldogan felnevetnek, és ez a nevetés a szent római egyházhoz
hasonlatos, olyan szép nevetés, és Beatrice nővér mindent megtesz, hogy a
gyerekekből ezt az emberi nevetést kicsalogassa, kedves, szép, fiatal és tele
van eltökéltséggel, és Isten nevében eltökélt, mert ahogy a kolostorban
tanították, úgy ebben a házban is, itt ezek között a telecsinált pelenkák és
tálak között is jelen van az Isten, ahol a debil gyerek a kezében tartja a
saját micsodáját, ami olyan nagy, mint egy borjú lába, és ahol rikácsolva és pubertásüvöltéssel
jelentkezik a nemi érés, a két öreg nővér elpirulva menekülnek és tördelik a
kezüket, és szaladnak a Beránek úr szobájába, ahol az oltár állandóan
virágokkal és szent fénnyel van körülvéve, és ott leroskadnak, azért hogy
imádsággal megtisztuljanak és elhessegessék maguktól az a vérvörös ifjúi hímtagot,
közben Beatrice nyugtatja, melléjük ül, csitítja a fiút, csendesen simogatja és
a szemébe néz, mivel itt és sehol máshol nincs az Isten, a debilekkel
kommunikál, rövid időre összekapcsolódik velük, és ez az kapcsolódás Beatrice
nővér számára misszió, ahol találkozik az Úrral, az Istenével, aki benne él és csodaszép
arcát szinte rokokói huncutsággal ragyogja be, és úgy simogatja, mossa hideg
vízzel a fiú micsodáját, annyi ideig amíg újra normális lesz… ad egy puszit a
homlokára, és átmegy a másik szobába, ahogy hívják, a játszóba, ahol a kis
szerencsétlenek olyan játékokkal játszanak, mint a normálisak, de ezek a
gyerekek nem tudnak játszani, mert már a születésüknél, skarlátban vagy
balesetben felleg borult rájuk, olyan felleg, ami a játékot elcsúfítja, ezek a
gyerekek a legtöbb babát azonnal széttépik, és a belsejükbe ujjukkal lyukat
vájnak, kiszúrják a szemüket, de leginkább a bélsarukkal kenik be őket, mert
ennyi gyerek között nemcsak egyről kell gondoskodni, hanem az összesről, ezért
megtörténik, hogy amíg a nővérek az egyik gyerek nadrágjából vagy a szoknyája
alól kiszedik a piszkos pelenkát, a gyerekek, akik bekakáltak, fogják az
ürüléket és kiabálva a mennyezetre dobálják, ahonnan visszahullik a hajukba,
ezért Beránek mészáros úr házában nagyon nehéz a szolgálat, amit három nővér,
köztük Beatrice nővér lát el, de ő az egyetlen, aki ragyog és mosolyog
mindabban a szituációban, amit ez a ház magával hoz.
Éjszakánként
évek óta a szolgálat egyre nehezebb, ezeknél a pácienseknél már tíz éves
korban megjelenik egy olyan erős nemi ösztön, hogy a gyerekek óriási és édes gyönyörrel
fekszenek egymáson, és ha a növérek nem lépnek közbe, akkor reggelre az egyik
gyereknek ki van szíva a szeme, a másiknak ki van szíva a szemöldöke, állandóan
éhező nyelvükkel és
szájukkal mintha emlékeznének az édesanya mellére, amelyet megvontak tőlük,
szopnak mindent, ami állati
módon szaglik. Amíg a személyzet azokkal a gyerekekkel van, akikkel még
úgy-ahogy lehet bánni, akik egy kicsit
ismerik a rendet és a szabályokat és maguk el tudnak menni menni a vécére,
addig javítják és foltozzák ezeknek a gyerekeknek a harisnyáját és nadrágját,
szoknyáját és kabátkáját, az éjjeli pizsamákat és ingeket, addig a hátsó
szobában álmában sóhajtozik és nyugtalankodik tíz gyerek, a másik három
szobában továbbra is megnövelt készenlét van, a gyerekmassza továbbra is előre
nem látható szituációkkal rukkol elő, amelyeket egyedül Beatrice nővér képes megoldani, mosolyog, kikeményített
gallér és kámzsa, ragyog, mint Lisieux-i Szent Teréz, folyamatosan elveszi a
kezeket onnan, ahová a gyerekek bedugják, ahová nem kéne, csillapítja őket a
hívásával, ahogy a megriadt lóra csettintgetnek, amíg a gyerekek észhez nem
térnek, aztán amint a nővérke egy kis időre eltávolodik tőlük, a csúfságjaikat
kezdik elölről.
Amikor egyszer látogatóban voltam, a hideg futkosott a
hátamon, olyan váratlanul ért... az ágyon egy lány feküdt, vak és háborodott
volt, gyűrött ingben és menstruált, és a vért az ujjával kitörölte, majd
átszellemülten nyalogatta, álmodozón, elragadtatva, szinte extázisban. Beatrice
nővérke megsimogtta a kezét, domborodó mellére tette, majd halkan kiment a
folyosóra, a villa előtti napfényre, ahol ott álltak sorban a gyerekek, tizenöt
imbolygó gyerek, elöl az ment, aki a legjobban volt, ő kéz a kézben vezetett
három vak gyereket, akik mind egymás kezét fogták, és ahogy a kis csapat
elindult sétálni, még soha nem láttam olyan örömet az egészséges gyerekeknél
sem, mint ezeknél a gyerekeknél, akik mintha akadályt küzdenének le, úgy lépkedtek, de
szemükből csak úgy spriccelt a kíváncsiság és az arra való képesség, hogy
mindennel kapcsolatot létesítsenek, amire ezek a gyerekek ránéztek, amit
megéreztek, nemcsak az orrocskájukkal, hanem az egész testükkel érzékeltek
valamilyen magasabbrendű illatot... és Beatrice nővérke mögöttük lépkedett,
körülnézett, hogy lássa, nem jön-e autó, mellettem lépkedett egy hétéves
kisfiú, fogtam összenyálazott kezét, ez volt az a gyerek, akit karácsonyra Krejčík úr hazavitt, az, akinek négy
gyereke van, ez a kisfiú akkor sötéten, de megrázó
érzéssel suttogta... – van otthonom, ismerem az otthont/ tudom, mi az otthon... és a
legjobban a fénylő fácska tetszett neki, úgy nézte, ahogy a kandúrok nézik a
fát, de nem volt képes felfogni mindent, és legszívesebben a gyufával játszott,
így aztán felgyújtotta Krejčík úr
függönyét, és boldog volt tőle, de a függönyt eloltották, és amíg mi Krejčík úrral beszélgettünk, ami éppen
a nyelvünkre jött, ez továbbra is csak gyújtogatta a gyufát, ezért Krejčík úr adott neki egy pofont és
jelentőségteljesen azt mondta: „a fenébe is, hagyd már abba!” A fiúcska őrülten
vigyorgott, és azt mondta nekem, hogy van otthonom, otthon vagyok... és ekkor
is a kezemhez bújt, hosszú, érdes nyelvével összenyálazott, és azt suttogta
nekem, van otthonom, otthon vagyok, otthon, otthon!
Megijedtem ettől az otthon utáni vágytól és amilyen
jelentőségteljesen és érzéssel mondta a maga kívánságát, és nem a jelenlegi
helyzetét, amiben valójában volt, távol az otthonától, itthon. Szerettem volna
a nővérkével arról beszélni, milyen kínszenvedés ez a gyerekeknek, így élni, és
hogy nem lenne-e jobb, ha ezek a gyerekek nem lennének, erre a nővérke
megfordult és mosolyogva mondta – Homérosz vakon született – és én magamban egy
felesleges beszélgetést folytattam, hogy hol van minden, az a szép és bátor,
hol van az egész kortárs, egészséges emberi nemzetség, amellyel Homérosz együtt
élt. Miközben mindenki névtelenül meghalt, jóllehet jogosan, addig Homérosz,
bár a föld törvénye szerint likvidálni kellett volna, gyönyörűségesen
uralkodik, örökre. És néztem a vakokat, ahogy boldogan és bizakodva lépkednek,
egyikük vezeti a másikat kézenfogva, lépkedtek és tapogatták a levegőt, és
lépésről lépésre haladtak, hogy a levegő a mozgás közben minél jobban
hozzásimuljon az arcukhoz. És Beatrice nővér elmesélte nekem, hogy minden nap
eljön hozzájuk a Sádska-i tiszteletes, és minden nap beszélgetnek, de hogy
nincs miről beszélgetni, legfeljebb az álmaikról, melyek állandóan folytatódnak, mint a
tévésorozatok, jön Szent Ágoston, de nem az egyházatya, hanem az a fiatal,
barna férfi, aki Karthágóban, az afrikai parton szép lányokkal járt, a barna
playboy, a mamája, Monika után, aki néger volt, egy néger szépsé, akit ő a
szentek közül legjobban szeret... és a gyerekek szürke ruhája, imbolygó járásuk
e pillanatban mintha valami felsőbbrendűségként ragyogna, mintha felülről kapna
megvilágítást, de mintha réttel, virágokkal és fenyők árnyékával lenne
keretezve, az a ruha és az az arc egyszerre mondta, hogy milyen szép és
mennyire tele van élettel, semmi mással, csak a valódi élettel, melyben minden
teremtmény, mint világító szent sugár, mint valami fénylő, áttetsző lebegés
létezik, megvilágít mindent, ami nemcsak szép, de gyönyörű, még ezek a gyerekek
is, akik a mennyezetre hajigálják az ürüléküket, sőt még maga az ürülék is fénylik,
mint valamilyen
szép gondolat kezdete, és én akkor nem azt kívántam, hogy bárcsak valami más
lennék, hanem azt, hogy mindig
Beatrice nővérrel legyek, aki mint a Nap uralkodik mindenen, és ezáltal távol
tartja a rosszat és a szerencsétlenséget, és azért a tiszta és egyszerű gondolatért, ahogy
nekem arról mesélt, hogy minden negyedévben muszáj Mcel-be utaznia a
szentatyához, és női kacagással és zabolátlan érzékiséggel telve meséli nekem, hogy a mceli
tisztelendő milyen szép férfi, és úgy beszél vele, hogy szinte belepirul, mert
egy kicsit bűnös, és egyedül a bűn űzi el az arcából az izzást... mondta és
megérintett a könyökével, aztán belenézett a szemembe, és megláttam mindent,
hogy mint apáca sincs kirekesztve az nemiségből, épp ellenkezőleg, a szemében
annyi tiszta nőiesség fénylik,
hogy beleremegtem, és elfordítottam a szememet, ő addig folyamatosan spriccelte az arcomba az
édes gyöngédséget és csendesen azt súgta, amit még senki nem mondott nekem,
hogy szépek a lábaim, és én láttam, hogy ő mindent lát, amikor csak akar lát
engem, ahogy meztelenül lépkedek mellette, és látja, hogy nyári estén hogy
forgolódom az ágyon és fogok forgolódni, amikor rá gondolok, úgy, ahogy ő
gondol csöndes éjszakákon a mceli tiszteletesre, aki, ahogy mondta a fiatal Ágostonra
hasonlít, mielőtt még szent lett, aki telve volt férfiassággal, hím és bűnös
volt, majd elfordult a bűntől, és olyanná lett, mint ő, Isten teremtményévé és
barátjává, épp úgy, ahogy a Beránek kastélyból szociális otthon lett,
fogyatékos gyerekek otthona, Beránek javai a gyerekeket szolgálják, és ahogy
Beatrice szolgál az úrnak, akit gyönyörűséggel viszek a héten beszámolóra a
mceli tiszteleteshez, aki annyira hasonlít arra az okos szentre.
(Első megjelenés Kmen folyóirat, 12. sz., 1989.
március 23., 1, 3. l. ; a fordítást Szerencsés Dorka fordításának
felhasználásával készítette Heé Veronika)
